A fekete seb

 (~ Írói megjegyzés:  Sok nap telt el az utolsó rész óta. Ezt nagyon  bánt, de egyszerűen nem volt időm! :( Sajnálom...Remélem, az olvasóim nem haragszanak! :) - Írói megjegyzés vége~ )

 Láttam a holttestemet az ágyamon feküdni....üres, és jelentéktelen volt. Hirtelen valami elkezdett húzni felé.. mint egy mágnes. Próbáltam kapaszkodni egyes tárgyakba, de nem tudtam... Emlékeztek a történetem elejére?

" Elisabeth Morgn a nevem,és egy átlagos 18 éves csaj vagyok.Vagyis.....egy pár napja jobban érzem magam,mint eddig bármikor. Semmi nem fáj. Boldog vagyok.  De ez megváltozott. Nem örülök,nem vagyok boldog,és fáj a szívem!  Ugyanis ma megláttam a szüleimet...ahogy  felém hajolva,egy csokor virágot tesznek mellém.Sírnak. Szomorúak. Nem értem,miért! Próbálok szólni ,de nem tudok. Próbálok mozogni,de nem tudok.Próbálok kimenni,de nem tudok. Mi van velem? És ekkor ugrott be: Én halott vagyok. De hogy? Nem lehet!! Biztos álmodom!! Aztán ...................."-és itt akkor folytatnám is..-Aztán megláttam magamat angyalként. Belém mászott. Szenvedett. Nem akart visszajönni az életbe... de már mindegy volt. Anyuék vagy már 10 perce csak sírtak, amikor meglátták, hogy kinyitom a szemem.

-Úristen! Te..te is látod azt..azt amit én??-kérdezte anyu aput.

-I-Igen....-szólt halkan apa, majd mindketten szorosan megöleltek.

 Nem szóltam azért, hogy majdnem megfulladok..inkább én magam is öleltem őket. Te jó ég! Nagyon jól esett, ellenben szomorú voltam, amiért elvesztettem a szárnyamat, és az erőmet.

-Kicsikém! Hát te..visszajöttél!-szipogta anya, majd kifújta az orrát, és megtörölte a szemét. Óvatosan apura néztem. Boldog volt. Mosolygott.

-Kislányom! Nagyon szeretlek-suttogta a fülembe, és egy hatalmas puszit nyomott a fejemre.

 Lehetséges-e, hogy visszatértem? Ez egy rossz vicc, vagy a kőkemény valóság? Rengeteget gondolkoztam, amikor eszembe jutott Quimby.. azt mondta,hogyha visszatérek, lehet, sőt, biztos, hogy valami maradandó, illetve nem maradandó sérülésem lesz. Nos, semmi, azaz semmi bajom nem volt, kivéve, hogy büdös hullaszag terjengett az egész szobában, és rajtam is. Éljen! Amint ilyen roppant fontos dolgok jártak a fejemben, észre se vettem, hogy Brigit bejött.

-Liza!!-sikította-Hát te élsz?? Köszönöm istenem! Köszönöm!-sírta el magát.

-Ne sírj, mert akkor én is sírok-simítottam meg a karját.

-O-Oké.. segítsek lefürödni?

-Azt megköszönném, mert eléggé.. hogy is mondjam..büdös vagyok-röhögtem el magam kínosan.

 Brigit megfürdetett, olyan lassan és óvatosan, hogy nem is éreztem, hogy fáj.. Aztán bevitt a szobájába, mert az enyém hogy is mondjam.. khmm.. nem volt jó állapotban.

-Annyira örülök neked! Te jó ég.... azonnal orvost kell hívni- csapott a homlokára-hiszen tegnap haltál meg!

-Nem régebben?-érdeklődtem.

-Nem. Tegnap 2 óra 20 perckor. Pontosan.

-Pedig annyi minden történt velem.... mintha már egy hete nem éltem volna....

-Jó jó, majd elmeséled, de most hívom az orvost. Beviszünk a kórházba.

 *Doktor úr, Brigit, Anya és apa beszélgetés:

Brigit:-Jó napot doktor úr!  A húgommal kapcsolatban keresem...

Doktor: Megvan a temetés időpontja? Mert akkor be kell vinni a hullaházba boncolni. Vagy a hamvasztás mellett döntöttek?

Anya : nem emiatt telefonálunk. A lányunk.. él.

Doktor: Nagyon humoros ez a család, de ilyennel nem kéne viccelődni.

Én: Csókolom, doktor úr!

Doktor: Uramisten.. de..de..... ez lehetetlen! Azonnal jöjjenek be! Vagy ne is... vitetek oda egy mentőautót! Pillanat, és  ott lesz!

             **Hívás VÉGE**

 A mentősök 5 perc múlva kint is voltak. Lépteik egyre hangosodtak, gyorsultak. Beszédüket is hallottam, de nem értettem. Gondolom, arról beszéltek,  hogy mit, hogyan, mennyi idő alatt csináljanak velem.  Berohantak a szobába, körbepásztázták a helyet, majd megakadt a szemük rajtam. Összesen négyen voltak, mindannyian rémült, ideges fejet vágtak. 2 barna, 1 vörös, és 1 fekete hajú ember  nézett velem farkasszemet.  Egy gyors vizsgálat után feltettek egy hordágyra, és lementek velem a lépcsőn.

-Hogy van?-kérdezte tőlem a vörös hajú.

-Köszönöm,  egész jól..de nagyon fáradt vagyok!- sóhajtottam.

-Rendben.. ez..ami magával történt, az hihetetlen! Ez legyen a legkisebb gondja! Elhiszem, hogy álmos! Bevisszük a kórházba, és 3 hétig biztos, hogy bent marad.

-Oké! De ugye, nem lesz több műtétem?

-Az attól függ, hogy a főorvos  mit lát.. Én csak  a torkát, fülét, szívverését, valamint a vérnyomását néztem meg! A doktor úr egy háromnegyed órás vizsgálatot végez majd el. -mosolygott, és az arcából azt az üzenetet véltem felfedezni, hogy: Nyugodj meg! Minden rendben lesz!

 Közben a többi mentős "begurított" az autóba, és már mehettem is.  Velem jött anya, és Brigit, aminek nagyon örültem. Amint odaértünk, az emlékek előtörtek belőlem. Sajnos nem a jók.. Dean, a levél...satöbbi.

-Megérkeztük! Mindjárt jön az orvos! Kérem, a hozzátartozók menjenek ki! -kérte tőlük a fekete hajú mentős.

-Szervusz kicsim! Viszont látásra!-köszönt el tőlem, és a fiúktól anyu.

-Sziasztok!-intettem feléjük. -Kint megvártok?

-Neeem... hazamegyünk, és visszajövünk, amint vége a vizsgálatnak-röhögött ki Brigit. - Persze, hogy megvárunk..

 Becsukták az ajtót, és pont akkor érkezett meg a doktor.

-Jó napot, Ms. Elisabeth! Most egy hosszú vizsgálatot fogok elvégezni önön! Remélem, nem bánja-kacsintott rám.

 Egy elég alapos kezelés után megszületett a diagnózis.

-Holnap alaposabban átvizsgáljuk röntgen segítségével, ugyanis ahol leszúrták, a sebhely átváltozott  feketévé. És nagyon nem szép..-motyogta.

-Óóóó... szóval..fekete?-ámultam-Ez hogy lehet?

-Egyenlőre nem tudjuk, ezért kell majd a röntgen- nézett felém, majd kinyitotta az ajtót, és kiment a rendelőből.

 Én pedig ott maradtam a gondolataimmal. Bő 10 másodpercig. Mert megjelent nekem ő...