Az elvesztett idő

(Írói megjegyzés: Wááá! *o* 12 feliratkozó! Annyira köszönööm! ♥  Remélem ez a rész is elnyeri tetszéseteket :) Valamint egy versenyt is kihirdetek ma! Jó olvasást ♥ Írói megjegyzés vége)

  Reggel álmosan  keltem fel.  Ennek különösebb oka nem volt,  maximum annyi, hogy végig a helyes ápolófiúval álmodtam. Ahogy megszólít. Ahogy megfogja a kezem. Ahogy megsimogatja  a hajam. Ahogy a két tenyere közé veszi az arcom. És ahogy megcsókol. Chh..
 Elhessegettem  a gondolataimat, majd lassan kimásztam az ágyból. A célom az volt, hogy eljussak a szekrényemig felöltözni,ami sikerült is, de nagyon nehezen. Hogy miért? A sebem miatt. Nem volt valami szép, és ha felálltam, elkezdett fájni. Tegnap még semmi baja nem volt. Azon kívül, hogy úgy néz(ett) ki, mint egy fekete lyuk. Na mindegy.
 A kedvenc Amerika mintás pólómat, és a világ legrövidebb sortját vettem fel. Nem azért, hogy imponáljak valakinek (dehogy!) hanem mert nagyon meleg lett az idő. És anyuék csak ezt a gatyát hozták be, meg egy hosszú csőfarmert, és egy melegítőalsót.  Én pedig úgy döntöttem, nem fogom magam leégetni az ápolónő előtt, valamint nem fogok megsülni sem.  Ehhez a szetthez még egy lapos talpú kék topánkát húztam, és már kész is voltam. Bementem a fürdőbe, és a tükör elé álltam. A következő mondat elolvasása felkavaró lehet mindannyiunk számára:  Fekete karikás szemek,  szétszórt haj, amiben találtam egy használt zsepit (pfúúj) ,  és végül, de nem utolsó sorban.. a leheletem. Jó, ezt csak akkor vettem észre, amikor ásítottam egyet, és a szám elé tettem a kezem. Akkor tényleg azt hittem, hogy ott nyomban elájulok. Gyorsan elővettem a fogkefém, és egy kiló fogkrémet nyomtam rá.  Amikor a fogmosással végeztem, következhetett a fejem átalakítása. Egy kicsi korrektor, szájfény, szempillaspirál, és szemfesték sokat dobott rajtam. Végül a hajammal is kezdeni kellett valamit. Egy igen szép, szoros kontyba fogtam, és megint a tükörbe néztem. Most már sokkal jobban néztem ki, mint azelőtt.  Nézegettem volna még magam (nem, nem vagyok önimádó..)  de kopogtak. Kinyitottam az ajtót, és kit látnak szemeim? ŐT.

-Szia, akkor mehetünk röntgenre? -kérdezte.

-Szia, persze. Teljesen megfeledkezem róla. De várj egy percet...-kértem.

-Igen?-ráncolta össze a szemöldökét. Hűha. Jól áll neki az összezavarodottság.

-Hogy hívnak? Mert azt még nem említetted, és nem tudlak hogyan megszólítani..-motyogtam.

-Óóó...-mosolyodott el, de láttam az arcán, hogy nem ezt akarta hallani- Louis. Louis  Frohther. Én se kérdeztelek még téged. Neked mi a neved?

-Elisabeth Morgn. -nevettem kínosan.

-Szép név-mondta, majd biccentett egyet a szobám ajtaja felé. Mennünk kéne..

Amikor az ajtó elé értünk, megszólalt:

-Én nem megyek be veled.. Ott van egy öltöző, ott le kell vetkőznöd, és amikor  kiabál a doktornő, akkor menj be-mondta komoly arccal.

-Rendben-bólogattam, majd benyitottam a fülkébe. Minden úgy volt, ahogy Louis mesélte. Amikor végeztünk, megszületett a diagnózis.

-Hölgyem-szólított meg a doktornő- Az eredmény nagyon érdekes.  Soha nem találkoztam még ilyennel, de ez..elképesztő. Belül nem mély a  seb, csak 3 centiméter. Az viszont jól látszódik a röntgenfelvételen. Kérem, menjenek vissza az ápolójával a szobájába, és feküdjön le pihenni.

-Okés, nagyon köszönöm, viszont látásra!-léptem ki az ajtón. Felöltöztem, majd nyitottam az öltöző ajtaját, és kimentem rajta.

-Szia! Mi történt?-  kérdezte Louis fürkésző szemmel.

-Szia, hát, 3 centiméteres a seb, de azt mondta, nem durva.. Meg azt, hogy kísérj vissza, és pihenjek le.

-Öhmm.. értem. Máris.

 Visszaindultunk. Nagyon szomorú voltam, mert Louis közömbösen viselkedett velem. Tette a dolgát, és kész. Semmi mosoly. Semmi szemkontaktus. SEMMI.  Én pedig nem bírom ezt a fajta lekezelő, semleges viselkedést. Nekem a középpontban kell lennem. Na..
 Amikor  beértünk a  szobába, becsuktam az ajtóm. Őőő..kulccsal. Nem volt semmi tervem, de nem akartam, hogy bárki is megzavarja a mondanivalómat.

-Louis!-kezdtem-Mi bajod neked? Nap elején még normális voltál.

-Ja. Nap elején még igen-felelte unottan.

-Mit tettem?? Mit tettem azért, hogy így viselkedj velem?-kiáltottam azon a hisztis , "mindjártfelpofozom" stílusomban. A srác még nem ismerte ezt a fajta hangsúlyt.

-Tőled más kérdést vártam volna-mosolyodott el szomorúan. Nekem még akkor sem esett le.

-Hogy tudom megkérdezni máshogy, hogy mi a bajod?-fakadtam ki. Na jó,tény és való, hogy teljesen hülye vagyok.

-Én nem arra a kérdésre gondolok-fojtotta vissza a brutális röhögőgörcsöt.

-Hanem? Várj.. De istenem.. én csak kérdeztem a nevedet.. Ezzel mi a probléma? -mosolyodtam el, és a arcommal valami "te butus" félét próbáltam csinálni. 10 másodperc múlva én éreztem magam "butusnak".-Más.. más kérdés? Az? MII?? Nee.. én..  Louis, te arra a kérdésre go-gondolsz?-sütöttem le a szemem. Úr isten!  Azt várta volna,hogy kettőnk miatt kérdezzem?!
 A fiú csak a szemembe nézett, és aprót biccentett, majd odajött hozzám, és megfogta a kezem.

-Ki ne szeretne bele egy olyan lányba, aki szép, okos, és feltámadt?-suttogta a fülembe.  Én pedig boldog voltam. Nagyon boldog. Belevigyorogtam a képébe, és magamhoz húzva megcsókoltam. Nem tolt el magától, úgyhogy egy kicsit..khmm.. szenvedélyesebbre és hosszabbra sikerült,mint vártam.  Végül én mentem hátrébb, mert eszembe jutott Dean. És nem azért, mert elszégyelltem magam , hanem azért, mert Louisnak tudnia kell. Tudnia kell, mi történt velünk régen.

-Te, figyelj..-kezdtem-Tudnod kell valamit.

-Mit?-komolyodott el az arca.

-Régen már volt egy barátom..-köszörültem meg a torkom-De ő.. ő.. nem tudom mi van vele-vontam meg a vállam. Pedig az előbb még  az eszembe volt.

 -Basszus, nagyon megijesztettél. Nem gondoltam, hogy csak ennyi..Amúgy nekem is volt barátnőm. De nem gondoltam, hogy érdekel a múlt. Mert engem csak a jelen izgat-mosolyodott el újra, és most ő csókolt meg. Én pedig visszacsókoltam.

-Lassan kinyithatnánk az ajtót.. mindjárt vizit..-komorodott el Louis.

-Igen, hogyne.. és.. mi lesz a 3 ápolónővel?-kérdeztem.

-Mi lenne?

-Hát.. mind a hárman beléd vannak esve. Mit szólnak majd "hozzánk"?-amint kimondtam a "hozzánk" szót, eljutott az agyamig, hogy most mi.. mi járunk?? Te jó ég!

-Engem nem érdekel..majd ha Téged bántanak,akkor fog. De addig.. villogjanak a magassarkújukban nyugodtan.

  Vigyorogtam, min a vadalma, nem is vettem észre, hogy csörög a telefonom.

-Vedd fel, addig én kinyitom az ajtót. -kacsintott.

 -Szia Brigit! Wááá képzeld! Dee!! Ő!  Igen..mi. együtt vagyunk-néztem rá az ápolóbarátomra, aki  egy kicsit bólogatott, hogy így van. - Nem hiszed el?  Gyere be! Jó, nemsokára lesz egy vizit, de azt ki tudod várni! Okés. Szia!-köszöntem el.

-Nem hitte el? -kérdezte Louis nevetve.

-Nem.. Brigit szerint  nem lehet ekkora mázlim.. ha megkérhetnélek, adj az orra előtt egy nagy, és hosszú csókot, hogy leessen az álla.-röhögtem.

-Mondjuk ilyet?-és kaptam egy hatalmas és forró csókot.

-Igen, valahogy így-motyogtam rákvörös fejjel.

 Amíg telefonáltam, ő kinyitotta az ajtót. És amikor csókolóztunk.. már nyitva volt. Na, de ezzel nem lenne semmi baj, ha nem akkor jönnek be vizitre. A 3 ápolónővel. Akik sokkolva álltak a küszöbön. A főorvos csak köhintett egyet, így  a szám elszakadt Louisétól.  Most még vörösebb voltam, mint eddig.

-Vizit!-mondta komoran az orvos, és gyorsan megvizsgált. Mivel Louis is ápoló, így.. öhm..hát, látta, ahogy megnézik a szívverésem..amihez le kellett vennem a pólómat, így egy szál melltartóban és apró sortban ültem az ágyamon. Láttam rajta, hogy alig bír nem rám nézni, és zavarban van. Hát, én is zavarban voltam.. eléggé. Szerintem a doktor nem akart kínozni, úgyhogy hamar meglettünk.

-Louis, te jössz?-nyávogott a főgonosz.

-Nem-mondta unottan-itt maradok Elisabethhel.

-Óó..oké..akkor szius-tipegett ki az ajtón.

-Szia!-köszöntem oda én is.

 "Szius" helyett csak szúrós pillantást kaptam. Kár. Pedig igazán vártam volna..

-Nem kaptam "sziust"-hőbörögtem Louisnak tettetett csalódottsággal.

-Annyira sajnálom-nézett rám "bűnbánóan". Némán figyeltük egymást, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Én visítoztam, Louis törölgette a szemét. Egy 5 perces sikoltozás után azt hallottuk, hogy valaki belépett. Felnéztem, és Brigitet láttam összefont karral, mosolyogva.

-Tehát ti jártok?-vágott bele a közepébe. Én csak óvatosan biccentettem egyet a barátomnak (!!!), aki odavánszorgott hozzám, és egy olyan csókot adott, amitől majdnem elájultam. Brigit is..

-Nos? Van valami mondanivalód Morgn?-kérdeztem cinikusan a testvéremet.

-Öhhm..Te nyertél.. Elhiszem.

-Nahát-csodálkoztam.

-Azt mondtad, elmeséled, hogy mi történt akkor, amikor meghaltál-terelte el a témát.

-Igen! Hát, amikor meghaltam.. amikor meghaltam...basszus.. nem tudom, mi történt velem! Nem emlékszem.

-Volt valami őrangyalod, nemde? Azt mintha említetted volna..

-Valami rémlik... Ááá! Igen! Robertoo!! Itt vagy? Gyere elő kérlek!- eléggé hülyén nézhettem ki..

-Szervusz, Elisaeth! Kik ezek az emberek?

-Ő itt a barátom, Louis, és ő-mutattam Brigit felé-a testvérem. -  Köszönés helyett csak 2 csodálkozó szempárt kaptam vissza.

-Roberto.. megmutatnád magadat nekik? Kééérlek!-könyörögtem-Tök hülyének érzem magam! Naaa!

-Hát... végül is.. holnaptól úgyse jelenek meg senkinek... úgyhogy miért is ne?

-Várj.. mi az,  hogy nem jelensz meg senkinek?-kérdeztem döbbenten.

-Mivel élsz, nem járkálhatok hozzád. Csak ha halott vagy, vagy halálos beteg. Ezért nem emlékszel semmire, ami a halálodkor történt. Éjjel eljöttem hozzád, és minden ilyen dolgot kitöröltem a memóriádból.  Na mindegy is, akkor felfedem az álcámat- majd átváltozott láthatóvá.

 Louis és Brigit sokk hatása alatt álltak, nem pislogtak, és  a szájuk most tényleg tátva volt.. Én csak kiröhögtem őket, mondván: "Én megmondtam".  S ott álltunk mi négyen. 3 ember, és egy angyal.....