Folyamatosan csak ezt hallottam: "Felkelek-e még valaha?" - és igazán elgondolkodtatott. Álmomban. Na mindegy. Annyira szeretném még látni Deant! Megpróbálom túlélni. Menni fog!
Ment is. Felkeltem. Még gyengébb voltam, mint tegnap. Fájt minden végtagom, éreztem, holnap már nem fog. (Persze nem azért, mert egyszer csak elmúlik, hanem mert meghalok). Körülnéztem, mindenhol. Megnéztem a képet és a dobozt, amit anyutól kaptam, visszaemlékeztem apa vicceire, és magam előtt láttam a testvéreimet. Végül a házunkat. Ahova mindig gúnyolódva, és rosszkedvűen mentem be. Ha túlélném, megváltoznék. De nem. Hogy is lehetne visszatekerni az időt? Vagy nekem ez a sorsom? Amint ezen filóztam, bekopogtak. Jaj, de jó, itt van Dean és Logan! De aztán hamar lehervadt az arcomról a mosoly, mert egy lány jött be, jegyzetfüzettel és tollal a kezében. Egy kamera is volt nála.
-Jó napot kívánok! Maga Elisabeth Morgn? -olvasta fel a nevemet egy lapból.
-Ööö...igen... de miért? Valami baj van?
-Nem, dehogyis! Csak szeretnék egy pár dolgot kérdezni. A New York Times egyik dolgozója vagyok.
-Komolyan? És..miért?- döbbentem le.-Miért készítene bárki is velem riportot??
-Azért, mert ilyen baleset se történik minden nap. Ha nem bánja, el is kezdenénk....
-Jó jó, de... honnan tud maga erről?
-Ismerem a szüleit. Régebben egy cikk is készült velük, ott ismerkedtünk meg.
-Óóó...értem. Hát, kezdjük.
-Rendben. Első kérdés: Hogy történt az eset?
És akkor elmondtam mindent, töviről hegyire. Nagyon örültem, hogy mindenki látja, ilyen is van! Remélem sokan elolvassák, és megfogadják a tanácsaimat! Amikor végeztünk, elköszönt, és kiment. Ránéztem az órámra... és már nagyon késő volt. Mármint, Dean azt mondta Brigitnek, hogy 12-kor itt lesz. Most 13 óra van. Vajon történt vele valami? Vagy csak elfelejtette? Egyszer csak nyílt az ajtó, és 2 ember nézett be rajta. Végre megjöttek!
-Sziasztok, gyertek be!-mondtam.
-Szia Liza, mi újság?-kérdezte Logan.
-Szia, hát, azon kívül hogy meghalok, minden rendben-mosolyogtam keserűen.
-Nos, igen...na de örülj, mert itt van Deaaaaaaan!!!!!!
Ott is volt. Lazán állt, barnás-feketés haja nagyon jól állt neki, kicsit barna bőre igazán tetszett. Szeretem!
-Szia! Mi történt????
-Hát........ -neki is elmondta mindent. Az elejétől a végéig. Majd közelebb jött, és megcsókolt. Megfordult velem a világ, utoljára nagyon régen éreztem ilyet. Boldog voltam. Újra egy sírás! Hurráá!
Megint kopogtak Ki az?!
-Bejöhetünk?- kérdezte '"valaki".
-Persze!- felelte Dean.
Lisa és Milcy látogatott! Előbbinek nem nagyon örültem, utóbbitól viszont felvidultam.
-Helooooooo!!!!- "kiáltotta" Lisa.
-Csá- válaszoltam minden érzelem nélkül.
-Sziuuus Lizuuus!! -üdvözölt Milcy.
-Szia!!! -mosolyogtam kedvesen.
Szép kis társaság gyűlt össze. Bár Lisát kiküldtem volna, nem akartam tuskó lenni. Persze amikor kérdezett, semleges, és bunkó válaszokat adtam.
-Figyelj Liza...-kezdte Lis.- Nagyon sajnálom, amit a telefonba magyaráztam, nem volt szándékos. Minden nap bőgtem. Miattam fogsz meghalni. Csak mert elfelejtettem, amit az a barom mondott.-zokogta.
-Én..én..... nagyon megharagudtam. És még most is mérges vagyok. Értem, hogy nem mondtad meg a szüleidnek, hogy kint egy hajléktalannak kell pénzt adni. De akkor is! Amit a telóba beszéltél...mintha nem tehetnél semmiről.......
-Igen, tudom. Annyira....rosszul érzem magam....
-Elhiszem.
Több szót nem is váltottunk egymással. Nem is kellet. 7 óra körül kezdtek készülődni.
-Mennünk kell-suttogta Dean.
-Máris??
-Igen, sajnálom- ekkor Dean arcán egy könnycsepp (!!!!!) jelent meg. Sírt. Ahogy a többiek is.
-Ne sírj(atok)! Az élet megy tovább nélkülem is!
-Nem, nem megy! Liza, hiányozni fogsz! SOHA nem felejtünk el!- bőgött Milcy. Átölelt. Mindenki. Mégis, az övét éreztem úgy, hogy fáj. Mármint, nem erősen szorított, egyszerűen fájt a szívem.
Kimentek. Utoljára láttam őket......Anyáék nem is jöttek be, csak hívtak. A sebem fájdogált, de már máshol jártam... lélekben a halotti sétán. De még éltem. Még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése